Életrajz

1958. február 4-én születtem Budapesten. Szüleim elmondása szerint már két és fél éves koromban is ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy nyomot hagyjak a világban. Ez abban nyilvánult meg, hogy bármilyen kezem közé kerülő tárggyal, amely képes volt vonalat húzni, absztrakt grafittiket helyeztem el a lakásunk falain. Szelíd szülői biztatásra aztán rászoktam a papírra és ezt a nemes matériát azóta sem hagytam el.

Az általános iskola felső tagozatában egy zseniális festőművész rajztanárral, Bakonyi Mihállyal hozott össze a jó sorsom. A tőle kapott felkészítésnek köszönhetem, hogy felvettek a budapesti Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol játékkészítő – grafika szakon végeztem 1976-ban. Az ezt követő évben két művészeti akadémiára is felvételiztem. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára, a következő nyáron pedig a Képzőművészeti Főiskolára, de egyik helyre sem vettek fel. Ekkor határoztam el, hogy nem vesztegetek több időt a főiskolákra, én hivatalos diploma nélkül is művész leszek.

1977- ben - apró vargabetűk után - sikerült elhelyezkednem a Tankönyvkiadó Vállalat Grafikai Osztályán. Grafikai szerkesztőként itt kaptam magam is kedvet a tankönyv illusztráláshoz. Két év után kiléptem a Kiadóból és - mint külső munkatárs- két év alatt 28 tankönyv illusztrációját készítettem el. Végül azonban szomorúan kellett rájönnöm arra, hogy ez nem az, amire vágytam. A tankönyv illusztrálás sok kötöttsége és megfelelési kényszere lassan teljesen keresztre szegezte bennem az alkotó szabadságot.

Mélyen hasított lelkembe a felismerés, hogy én nem másokat igényeit kiszolgáló grafikus mester akarok lenni, hanem művész. Ettől kezdve képtelen voltam több illusztrációs feladatot vállalni. Nem tudtam tehát tovább folytatni az addig jól bevált munkám és ezzel megszűnt az egyetlen pénzkereseti lehetőségem is. A helyzet azért volt drámai, mert akkor már két gyermekünk volt a feleségemmel, akivel 1979 – ben házasodtunk össze. A család eltartásának felelősségén túl az én egyéni drámámat még az is fokozta, hogy bár művésszé szerettem volna válni, nem voltam benne biztos, hogy van e elég tehetségem hozzá?

Lelki és egzisztenciális értelemben is mély válságba kerültem. Úgy éreztem, rajtam valóban már csak az Isten segíthet. Egy mélységesen mélyen átélt imádságban leborultam hát elé és arra kértem, hogy könyörüljön rajtam és adjon nekem tehetséget az Ő végtelen gazdagságából. Olyan tehetséget, amely képessé tesz arra, hogy megtalálva egyéni és másokkal össze nem téveszthető stílusomat ki tudjam fejezni mindazt, amit rejtett kincsként a lelkemben hordozok. Hálám jeleként azt ajánlottam fel, hogy ha megajándékoz a kért talentummal, akkor azzal én nem a magam, hanem az Ő dicsőségét fogom szolgálni. Hiszem és úgy is tapasztalom, hogy Isten meghallgatta a kérésemet. Én pedig gyönyörűségemet találom abban, hogy a rajzaimmal Őt szolgáljam, róla beszéljek és Őt dicsérjem.

Isten után a család az első az életemben. Négy gyermekünk van. Két idősebb lányunk már kirepült a családi fészekből. Édesanyaként immár saját családi fészküket melengetik. Sorsunkat szépen beteljesítve az a nagy öröm is megadatott nekünk, hogy már hét kis unokánk van. Legfiatalabb lányunk egyetemi tanulmányit végzi, míg fiúnk külföldön próbál szerencsét.